Ahogy én láttam.

Ahogy már korábban írtam, a Prédikálószékre épített kilátó már egy ideje birizgálta a fantáziámat. Ahányszor megláttam az Időkép videóját a Duna felett hömpölygő ködről, vagy hasonló gyönyörűségekről, mindig eszembe jutott, hogy fel kellene már menni oda. Ami eltántorított, hogy kicsit messze esik a civilizációtól (ez egyben előnye is), illetve hogy Misi bírni fogja-e.

Prédikálószéket több irányból is meg lehet közelíteni

1. Dömös felől a Vadálló kövek felől – igazi horror mászás, szinte függőleges, négykézlábos szakasz, egyszer megcsináltuk;
2. Dobogókő felől – hegyről le – hegyre fel, bőven hat kilométer felett egy irányban;
3. Pilisszentlászló felől – ez is hat kilométer felett, egyszer bringával megcsináltuk;
4. a Szentendre – Lepence út melletti parkolóból (a Királykunyhó Vadászháztól).

Ez utóbbira akkor fókuszáltam rá, amikor a kollégáim elmentek és túráztak egyet. Bár a leírás szerint ők a 3,5 kilométeres szakaszt akarták megtenni, de szerintem végül ők is a hosszabb úton mentek – csak erről elfelejtettek beszámolni.

Mindegy, három és fél kilométer táv, 300 méter szintemelkedéssel, nem akkora dráma. Igen ám, csakhogy az első, meredek szakasz után egyenesen felfelé kellene menni, kihagyva egy jó nagy kunkort, aminek semmi értelme. Ugyanez érvényes a meredek balkanyar után (ahol a havasi cincért láttuk), ahol a nem látott ösvény felvezet meredeken a Hubertus kunyhóhoz és tovább. Ez a két rövidítés másfél kilométert jelent, bár a terepre visszaemlékezve egyáltalán nem biztos, hogy a másodikat van értelme bevállalni – talán lefelé.  Az elsőt talán felfelé is érdemes – ha van valakinél térkép…

Így tehát a 3,5 kilométeres túrából a táblákat követve lett egy öt kilométeres, oda-vissza az tíz. (Most hagyjuk, hogy az órámat elindítva 7,89 kilométert mért, de ez alighanem akkor sokallt be, amikor a fatörzseknél kb. félúton leültünk egy pár percre. Akkor teljesen megkergült a GPS a hegyek árnyékában sajnos.)

A szintemelkedés nagy része az elejére és a közepére esik, az első négyszáz méteren ebből máris 80 métert leküzdünk, majd a következő 3 kilométeren még kétszázat. Az utolsó másfél kilométer már csak egy kis hullámvasút… púp a hátam közepére…

Sajnos mivel többet mentünk, vizet sem vittünk eleget, útközben nincs semmilyen forrás, úgyhogy a végére súlyosan kiszáradva értünk vissza az autóhoz. Ezt fejenként egy liter folyadék benyakalása oldotta meg átmenetileg, de én még utána is jócskán ittam hazaérve…

Szóval, jó kis túra volt. A kilátó egy óriási csalódás, a vastag gerendáktól kilátni is alig lehet, agyrém. A fényképezőgépet sem állítottam be jól, úgyhogy alig használhatóak a fényképek, maradnak a telefonos képek… Komolyan gondolkodom rajta, hogy az ilyen kommersz fotóeseményekre átállítom a gépet automatára. Nem az első eset, hogy használhatatlan az anyag.

Misi elég rosszul bírta a túrát. Igazából már felfelé az első kilométer után (ami igaz, hogy egy nehéz kilométer) úgy szétesett a mozgása, hogy csoda, hogy feljutott. A lefelé pedig egyértelműen a túlélésről szólt, nem is kérdés. Egyértelműen rossz kondiban van, ez a három hónapos bezártságnak köszönhető.

Nagyjából félúton felfelé és lefelé is megálltunk egy éles kanyarban, ahol kivágott bükkfák voltak. Egy havasi cincért láttunk az egyik bükkfa rönkön. Feladat: fotózzál árnyékos erdőben fatörzsön mászkáló bogarat!

A fókusz tuti, hogy nem áll rá, az ISO az egekben. Kész rémálom. Ez az a hely, ahol megbolondult az óra GPS-e. Nos, a telefoné is, nincsenek GPS-adatok… 😯

Végezetül egy pro tipp.

A Prédikálószék a Visegrádi-hegységben van. Pont.