Majd érkeznek a napi bejegyzések is (ha előveszem a laptopot), de most menjünk egy kicsit tematikusan, hátha érdekel bárkit is. Szállás, környék, általános benyomások. Kezdjünk!

Ennek a posztnak a kiemelt képe jól előrevetíti a véleményemet, ez a pillanat a “Kaki-sziklánál” készült – így neveztük el azt a sziklát a Hámori-tó partján végighúzódó romantikus sétányon található, amelyet körbevesznek a komposztálódó papírzsebkendők és nyilván nem a mókusok kakija… Padok is vannak, tök romantikus lehet.

Ne feledjük, ez Kelet-Magyarország egyik legnagyobb turisztikai célpontja akar lenni. Azt se feledjük, hogy ezt rengeteg ember gondolja így és keresi ott. És azt se feledjük, hogy ez bizony nem így van.

De haladjunk sorban!

A szállás? A tudjuk kik által megvásárolt Hunguest Hotel szállodalánc ékköve – legalábbis ennek kellene lennie. Az 1930-ban, azaz éppen 90 éve épült szálloda Lux Kálmán tervei alapján a korábbi Hámor területén. A hámor olyan fémfeldolgozó, amely esetünkben a víz erejével kalapácsokat működtet, ezzel feldolgozva az érceket. Ennek érdekében hozták létre a Hámori tavat és az ennek érdekében folytatott forrás-kutatás közben találták meg az Anna-barlangot. Aztán a XIX. század végén az iparnak leáldozott (?) és a turizmus felé fordultak. Ekkor kapta a Lillafüred nevet a hely és ekkor kezdtek a Palotaszálló és a függőkert építésébe és a magyar gyakorlatban szokatlanul nagy tereprendezésbe.

A korábban a hámori tóba folyó Szinva patakot a völgy keleti felén lévő mesterséges mederbe terelték, kialakítva Magyarország legmagasabb vízesését (még ha mesterséges is).  Az egri utat áttették a völgy nyugati felére, a völgy közepét feltöltve egy platót alakítottak ki, amelyen felépülhetett a szálloda. A szállodától Felsőhámor felé egy lépcsőzetes függőkertet alakítottak ki, amelynek aljában az Anna barlang bejáratát alakították ki.

A környékre a kisvasút szállított turistákat és kedvelt kirándulóhellyé alakult.

Persze a történelem végigment a környéken, a szálloda aranykora a harmincas években volt (mint Magyarországé is), amikor a szálloda a magyar társadalmi elit vendégül látására rendezkedett be. A német megszállással jöttek a német katonák, aztán az oroszok, lett katonai üdülő, kórház, majd szanatórium. 1950-től SZOT üdülő lett, a jórészt megmentett eredeti berendezési tárgyak felhasználásával. 1985-ben átfogó felújításon esett át – ezért mondom azt, hogy lassan itt lenne az ideje a következőnek (átfogó gépészeti felújítást, hőszigetelést beleértve).

A szálloda 1993-tól a Hunguest Hotels szállodalánc tagja, a kilencvenes években további felújítások révén megkapta a három csillagot (ma van neki egy negyedik is, bár annak nem túl érthető a megléte).

A szálloda mára szinte elbújik a környezetében. Kiemelkedik rendezett kertjével, de ezen kívül semmi. Mivel a parkolóját használhatja bárki, ezért akkora a jövés-menés az épület körül, mint fizetésnapon a kuplerájban. Szokatlan és zavaró.

Ha már mászkálás, az épületben is akkora a jövés-menés, ami kifejezetten zavaró. A pihenni kívánó vendégek a különtermekben ülésező fontos emberek között kell bukdácsoljanak (1,5 méter mi, hello), a szobák ablakai alatt kialakított külső terasz nagyon király, amikor reggel hétkor kiül valaki hangosan telefonálni és cigizni – és ezt képes órákig csinálni. Arról nem is beszélve, hogy a szállodában nincs klímaberendezés (négy csillag, hahó), úgyhogy ha valaki nem akar tócsában ébredni, kénytelen nyitva hagyni az ablakot éjszakára – és akkor hallgathatja reggel hétkor a helyi üzletember pitiáner üzleti ügyeit…

A szálloda épülete nem uralja a völgyet, néhány fa mögé próbál elbújni. A néhány fa véletlenül nőtt oda, ahová. Ugyanez a helyzet a függőkerttel és a vízeséssel, amit mára eltakart a spontán fásítás. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy a kövek közé nőtt fagyökerek jó hatással vannak az építmény integritására.

Szóval, van egy jó helyen lévő, korszerűtlen épület. Az épület körül hatalmas jövés-menés, hétvégén elképesztően zsúfolt a járvány-helyzet ellenére. Az úton bömbölő motorral érkező motorosok sem kifejezetten illenek a csendbe.

A környéken a pusztulat jelei. A Hámori-tó körüli sétányról már volt szó, az út mentén mindenhol autók parkolnak, ahol elférnek (vannak fizető parkolók). Hétvégén a néhány látnivaló nem tudja felszívni a rengeteg érdeklődőt. A pisztrángos-telep folyamatosan tele van, az étterem pedig hétvégén teltházzal megy.

Az árakról. A környék egyértelműen túlértékelt és emiatt túlárazott. A pisztrángosnál hárman otthagytunk 15 ezer forintot, ami pesti árszínvonal és a fine dining étterem ehhez képest alig drágább, 20 ezer körül lehet kijönni három embernek. A szálloda a legdrágább eddig, ahol voltunk. A személyzet kedves, de nem lehet ellensúlyozni a korszerűtlen épület hátrányait.

A környék ezen kívül alig nyújt valamit. Van egy kalandpark, amit inkább hagyjunk, de így is napokra előre foglalt. Van a libegő, ami már talán a megépülése óta zavarja az utca lakóit – igaz, szánalmas murvás dózerút vezet oda, amin az autók finom porral hintik be a sorban állókat – romantikus, nem? Az Egerbe vezető út borsodi út nagy része újra van aszfaltozva (bár érthetetlen, hogy miért nem az egész), de úgy látszik, az útburkolatos brigád még nem ért rá. A többi út siralom, a Mályinka felől átjövő út mára gyakorlatilag használhatatlan – pedig többször mentünk volna arra, az első napi horror után soha többé. A Bánkútra vezető út is egy katasztrófa. Ráadásul nincs ott semmi, majdnem behajtottunk a Nagymezőre akadálytalanul …

COVID-elemzés?

• A pincérek az orrukat kilógatva hordják a maszkot (nemcsak a szállodában). Már ahol hordanak egyáltalán.
• A kisvasúton senki sem hord maszkot (az utasok sem).
• A boltok személyzete sehol sem hord maszkot (kifőzdék sem).

Mintha nem is lenne járvány. Mintha nem lenne semmi.

Egyelőre ennyi, hamarosan folytatjuk.