Tihany – Hegyestű – Kőtenger.

2021-es nyaralásunkat leginkább a gyalogtúrák jellemezték, próbáltam a wellnesst és az ehhez hasonló egyéb deviáns viselkedést minimálisra csökkenteni.

A nyaralás tematikája a vulkanikus tanúhegyek és a rajtuk épített várak illetve az egyéb vulkanikus földrajzi emlékek, valamint az ezekhez kapcsolódó történelem volt. Mindez a Tapolcai-medencében és környékén.

Reggel korán keltünk, Móni eljött hozzánk kocsival, mázlija is volt, mert az ajtónk előtt volt egy üres parkolóhely, oda leparkoltam neki a kék villámot (“reggel olyan rosszul parkolok”), aztán lehordtuk a cuccot a kicsivel távolabb álló Lük-höz és kisvártatva indultunk is. Reggel volt egy kis zápor, vizes volt a járda, mire elértük a Balatont, már sütött a Nap. Szántódról kompoztunk egyet, kifejezetten Misi kedvéért. Én is kb harmadszor kompoztam, úgyhogy nincs túl nagy előnyöm.

Tihanyban leraktuk a kocsit a Visszhang-domb közelében és onnan vágtunk neki a környéknek. Az apátsági templom fel van állványozva, úgyhogy nyilván nem működik a visszhang. Az apátság környéke is egy komolyabb felújítás jeleit mutatta szokásos magyar módra, a feldúlt és rendetlen építési területen láthatóan nem alakult ki semmilyen maradandó még. Mindezt természetesen a turista-szezon kellős közepén, akkor kell ilyet csinálni, illetve nemcsinálni csak szétdúrni mindent, mintha bármi történne…

Gyorsan körbementünk, aztán lementünk a Belső-tóhoz, ahonnét az első vulkanikus képződményünket vettük célba. Helyismeret híján nem voltunk elég bátrak és megálltunk egy parkolóban, pedig lemehettünk volna egészen a ferde focipálya mellé, ahol még árnyék is jutott volna a kocsinak. Így viszont maradt egy komolyabb séta a Levendula-látogatóközpont mellett, a focipálya mellett.

Onnét már ráfordultunk a gejzírkúpok felé vezető útra, amit hamar elértünk. Mások is voltak itt, úgy tűnt, elsősorban amatőr fotósok és magassarkú-cipős amatőr modellek párosa látogatja az Aranyház-gejzírkúpot, míg a Hármashalomnál egy csomó papucsos embert láttunk. Láthatóan nem túrázni készültek. Mivel csak turisták voltunk a színen, nem tudhatjuk, mi folyik ott, lehet, hogy valamilyen különleges dolgot kellett volna ott éreznünk, vagy észrevennünk – nem így történt.

Itt lefelé meg is volt Misi első hanyatt esése, amiből egyenesen vezetett az út az első balhéig – így megyünk mi túrázni…

Lementünk, én elmentem a kocsiért, addig a többiek a levendulásban shoppingoltak. Innen egy Móni által talált zánkai étterembe mentünk, a neve Theodora volt. Az időjárás addigra sivatagivá vált, a teraszon hiába voltak napernyők, én ott megroggyantam. Szokatlanul ért a 40+ hőfok. Ilyenkor inkább csak inni szoktam, enni is alig tudtam.

Ezután indultunk a következő célunkhoz, a Hegyestűhöz. Hegyestűnél jártunk 10 évvel ezelőtt, aszfaltút vezet oda, árnyékmentes parkoló az alsó bányaudvaron, hegyboncolás feljebb. Hegyestű az egyik olyan vulkanikus hegy, amelyet az emberi tevékenység majdnem eltüntetett. Az értékes bazaltkőzetre akkora szükség támadt a XX. század elején-közepén, hogy alig győzték kitermelni. Szinte valamennyi tanúhegyen vannak kisebb-nagyobb felhagyott bányák okozta sebek, de a legfeltűnőbb Hegyestű, Haláp és Ság. Két utóbbi gyakorlatilag meg lett fosztva a bazalttakarótól, míg Hegyestű egy sokkal érdekesebb jelenség, a hegy közepe (így legmagasabb pontja) megmaradt. Így tulajdonképpen egy olyan metszet tárul a szemünk elé, amelyet akkor kapnánk, ha szétvágnánk egy nagy késsel a hegyet függőlegesen. Gyakorlatilag ez is történt, a szorgos bányászok tették ezt, hogy az itt kibányászott köveket az útépítésekhez illetve a vasútvonalak építéséhez használják fel.

Jól megnéztük, Móni és Misi felment a tetejére, ahol nem láttak semmit, viszont készítettek egy értékelhetetlen videót és néhány használhatatlan képet. Én megvártam őket egy közbeeső szinten, ahonnét a távoli vulkáni tanúhegyeket tudtam lefotózni, Nappal szemben, ahogy kell. Innen majdnem mindegyik úticélunk látszott, megállhattunk egy pillanatra körbenézni, hogy mi vár ránk az elkövetkező héten.

Ezután a szentbékkállai Kőtenger felé vettük az irányt, ami a vulkáni utóműködés egyik remek példája. A tenger fenekét alkotó homokba ugyanis alulról a vulkanikus hőtől felhevült kovás oldatok cementálták össze olyan betonszilárdságú kövekké, hogy a természet az elmúlt 9 millió évben elhordta a homokot a környékről, de a kövekkel nem nagyon bírt.

Ez egy nagyon érdekes köves rengeteg, ahol hatalmas kövek hevernek szerteszét, néhol egymás hegyén-hátán, néhol lapos felületet adva, néhol meg hatalmas ingókőként a környezete fölé magasodva. Az egyik ilyen a Kelemen-kő, aminek a tetején van egy ingó kő, amit tíz éve láttunk, hogyan kell megmozdítani, most azonban hiába próbálkoztak, szerintem nem az a kő volt az… Mindenesetre itt is megvolt a Darwin-díjas család, a néhány hetes újszülöttel a kő tetején… Negyven fokban… Szinte mindenhol találkoztunk ezzel a furcsa viselkedéssel, úgyhogy itt még meglepődtünk, később már egyre kevésbé…

A Kőtenger után a szállásunk felé vettük az irányt, vasárnap délután akkora forgalomba keveredve a 71-es úton, hogy máris otthon éreztem magam.

Végül megérkeztünk a szállásunkra a cserszegtomaji Club Hotel Dobogómajorba. Ekkor már elég rossz mentális állapotban lehettem, mert arra tisztán emlékszem, hogy amikor végre nagy nehezen eljutottunk a szállásunkhoz, akkor meg kellett állapítanunk, hogy az emeletes apartmanunk ablakai a ház előtt lévő parkoló és a közút felé néz, mindez a második emeleten, lift nincs természetesen, a lépcső keskeny és rövid, vagyis minden lépcsőfoknál odaverődik koffer sarka…

A szobában nincs klíma egyáltalán, viszont a nyitott ablaknál hallani mindent, ami a teraszokon és kint folyik. Gyerek- és kutyabarát szállás.

Később rájöttünk, hogy a mi épületünk csak egy a sok-sok apartmanház közül, sőt a patakon túl voltak komplett nádtetős parasztházak, de ott is inkább az apartmanházak voltak a jellemzők. A mi házunkban 50 apartman volt, ami akkora volt, hogy vannak olyan vidékek, ahol a környék legnagyobb szállodája lenne ezzel a szobaszámmal… A szálloda -kombinát területén egyébként van külön üzlet, pizzéria, fagyizó. De ahogy az éttermet néztem, a többség az apartmanban étkezett. Viszont ha kézben kell a cuccokat behordani a belső házakba, na az kemény!

Persze nem tehetek szemrehányást, én foglaltam ezt a helyet. Végülis néhány apróságot kivéve nem volt bajunk a szállással. Az 4 nap alatt kétszer kapcsolták le a takarítók a szoba főkapcsolóját, ami a hűtőben lévő dolgok felmelegedésével járhatott volna, ha lett volna benne bármi az innivalókon kívül. Ha belegondolok, hogy bespájzolok a klíma nélküli apartmanban a hűtőbe a kajából, biztos jobban idegesített volna ez. Így túlléptem rajta valamennyire.

A galérián lévő ágy túl puha matraccal rendelkezett, és reggel szó szerint a hasamra sütött a Nap, úgyhogy elég hamar vége lett a szellőztetésnek is. Ebben a formában ezt a szállodát biztos nem ajánlanám senkinek.