Még április végén jártunk Bujákon, egyik korai barangolásunk vezetett ide, miután egy műemlékekkel kapcsolatos honlapon felfedeztem a bujáki kálvária a hegyoldalban sejtelmesen megbúvó épületcsoportját.

A nógrádi hegyek között megbúvó kis faluba katasztrófális minőségű út vezet. Egyszerűen hihetetlen, hogy létezik ilyen Magyarországon. Ez az egyetlen maradandó emlék a megtekintett látnivalókon kívül. Egyszerűen érthetetlen, hogy hogyan történhet meg, hogy egy állam hagyja ennyire tönkremenni az infrastruktúrát bizonyos régiókban! Szomorú dolog ez, mert ameddig nem lehet eljutni ebbe a faluba rendes autóúton, addig sokkal inkább jellemző az elzártság és az elvándorlás, mint a helyi értékek megbecsülése, helyi munkahelyteremtés, a gyökerek ápolása.

Márpedig a gyökértelenség a legrosszabb dolog, ami történhet az emberekkel. A közösség a legnagyobb összetartó erő.

Na de visszatérve Nógrádba, odafelé menet az első horror-útszakaszt legyőzve meg is álltunk a a háromlyukú hídnál, amely elvileg műemlék és az út 1975-ös felújítása óta csak dísz, mindenesetre itt található róla néhány kép.

Bujákra egy újabb horror-szakaszon jutottunk, ahol teljes szélességben kihasználva az utat a kátyukat kellett kerülgetni. Ha jött szembe egy autó, inkább megálltam. A bujáki útra forduló kereszteződésnél Kisbágyonban nem is tudtam balra fordulni szabályosan, akkora bucka/kátyú kombináció volt a T-elágazás közepén, hogy kicsit továbbmentem és onnan fordultam vissza, rá a Bujákra vezető útra.

Én bízom benne, hogy a kormány (vagy az illetékes sóhivatal) tökölés helyett sürgősen felújítja ezeket az utakat, esélyt adva az ott élőknek a felzárkózás jogához, mert ez így szégyen, ahogy van.

Mehettünk volna közelebb a kálváriához, de mivel az volt a terv, hogy egy gyalogtúrával abszolváljuk a várat is, ezért a falu alsó részén, egy étterem/kocsma előtti placcon hagytuk a pirosplakettest.

Innen indultunk a Kálvária felé amúgy toronyiránt, a templom mellett elhaladva gyönyörű, népviseletbe öltözött lányokat láttunk a misére tartani, az egyiket megkértük, hogy lefotózhassuk!

Ennek a fajta szépségnek a láttán máris jobb kedvre derültünk és újult erővel vetettük magunkat az útkeresésbe. A temető mellett elhaladva felértünk egy földútra, majd a hegyen felfelé fordulva hamarosan a kálváriához jutottunk. Sajnos a tanösvényt ismeretlenek tönkretették, láttunk tövestől kivágott tájékoztató-táblát, a kálváriánál csak a tájékoztatót tartalmazó műanyagot tüntette el valaki. Komolyan nem értem az ilyen embereket! Mi ebben a pláne? Mi pénzébe kerülhetett ez a falunak, vagy valakinek, hogy legyártassa, elhelyezze, erre valaki lerombolja. Agyrém.

No mindegy, megérkeztünk első úticélunkhoz, a kálváriához.

A Kálvária jelenlegi építményének elődjét alighanem valamikor a 18. században építhették, ebből azon semmi sem maradt fenn. Annál inkább az 1802-ben újjáépített Kálvária, amelynek Krisztus-alakja mellett a két mellékalak Mária Magdolna és János apostol szobra volt.

A Vatikán 1803-ban engedélyezett teljes búcsút Szent Anna ünnepére, ezt a jogot mind a mai napig megtartotta a kápolna és a kálvária. A források szerint 1820-ban emelték a mostani építményeket. 1859-ben a viharos szél ledöntötte a kálvária keresztjét, helyére Bécsből hozattak egy vaskeresztet, amelyet később megint egy vihar pusztított el. 1890-ben faragták a ma is álló kereszteket, 1891. március 21-én szentelték újra a kálváriát.

1944. decemberében a visszavonuló magyar katonák szétverték a kálváriához vezető 14 stációs kápolnácskát, köveikből fedezéket építettek maguknak, míg a stációs képekre célba lőttek… 😦

1959 környékén elkezdték széthordani a köveket, meglazítottak nagyobb köveket, hogy összedőljön a kálvária fala, azonban a helyi férfiak 1962-ben társadalmi munkában nekiálltak a kálvária felújításának, amelyet a párt-titkár, a TSZ-elnök, illetve egy titokzatos, Salgótarjánból érkezett idegen megpróbált leállítani, de úgy tűnik, ez nem sikerült.

Nem tudom, hogy azóta volt-e valamilyen felújítás, azt tudom, hogy 1986-ban a búcsú előtt néhány nappal betörtek a kápolnába és ellopták a szobrokat ill. a gyertyatartókat. Ekkor vitték le a harangot és a főoltárképet a falu templomába.

A rendszerváltás után pedig vandálok (suhancok) összetörték a kápolna főoltárát, padjait, egy stációs képet elloptak, többet megrongáltak.

Azóta nem is próbálkoztak a felújítással, hiszen a falutól távol eső épületegyüttes fokozottan kitett a bűnöző hajlamú emberek károkozásának.

Ne is kezdjem mondani, hogy hogyan nézne ki ez a műemlék, ha Ausztriában lenne, ugye? Nos, nem így, az biztos. Kicsit szomorúan távoztunk erről a csodálatos helyről.

Utunkat a várrom felé vettük, megpróbáltuk megtalálni az erdőn keresztül odavezető utat, de ez nem igazán sikerült, mélyen visszajutottunk a faluba, ahonnét egy néhány kilométeres úton sétálva jutottunk el a várromhoz vezető feljáróig. Így utólag, érdemes lett volna kocsival odamenni, jócskán időt spóroltunk volna az aszfaltúton oda-vissza sétálás helyett.

A várromhoz egy erdei út vezetett, meredek, de létező út. A várrom két részből áll, egyrészt a rondellából, másrészt a felső várpalotából. Mindennek csak a romjai láthatóak. A romokat újra benőtte a természet, látszanak a nyomai egy korábbi bozótirtásnak, karvastagságú ágak levágásának, de mára majdnem teljesen visszanőtt minden, aminek az a következménye, hogy a rom gyorsuló ütemben pusztul.

A vár történetéről tényleg röviden csak annyit, hogy a tatárjárás után épült az első torony, majd az 1300-as évekre készült el. A Báthoryak kezében volt, majd a törökök többször elfoglalták és elvesztették, végül a ma már hadászati jelentőségét vesztett, és erősen leromlott állapotú várat 1666-ban a hatvani aga robbantotta fel. Azóta kopik a köve a hegytetőről és romladozik, omladozik. Kiábrándító.

Az egyik legreménytelenebb várrom, amit láttunk, mert még a halvány szikrája sincs meg annak, hogy egy kicsit legalább kitisztítsák, rendbe rakják.

A várromtól visszaügettünk a kocsihoz a faluba (ezzel elment egy csomó idő és teljesen beborult), majd autóval visszamentünk a vár felé, majd tovább a sasbérci kilátóhoz, ahonnan remek kilátás nyílik a környékre.

A kilátó története érdekes! A bujáki birtok a XIX.század végén jutott a Pappenheim család birtokába (ismerős?) a Károlyiaktól egy házasság kapcsán hozományként. A kilátó eredetileg vadászlak volt, alul lakott a gondnok/erdész a családjával, felül lakott a birtokos, amikor idelátogatott vadászni.  1930 körül egy új vadászkastélyba jártak vadászni, majd el is adták a birtokot, az új tulajdonos pedig nem foglalkozott a toronnyal. Az itt lakó vadászcsalád 1950 környékén hagyta el végleg.

A torony rendkívül romos volt, végül 2001-ben a HM Erdőgazdálkodási ZRt. építette újjá egy turisztikai projekt részeként nagyon dicséretes módon, amelyből azonban úgy tűnik, nem sok minden lett sajnos.

A torony elvileg látogatható, jó időben egészen messzire ellátni a környező alacsonyabb hegyek fölött, látszik Garáb, Alsótold és Cserhátszentiván is (utóbbi 9 km légvonalban), amelyeket csak egy nagy kört megtéve lehetne onnan elérni.

Ezen a screenshoton látható Buják, a sasbérci kilátó és az utolsó fénykép látószöge Alsótold felé.

Az is látszik, hogy hová mentünk, miután már farkaséhesen lemásztunk Sasbércről, Kozárdon ettünk egy kései ebédet/korai vacsorát aztán tovább kerülgettük a kátyúkat a 21-es útig, ahonnan már sima utunk volt hazáig.

Buják egy gyönyörű hely, annyi látnivalóval, amennyi más helyeken csak egy egész kistérségnek van, sajnálatos módon azonban nem tudnak ezzel élni, így megmarad viszonylagos elszigeteltségében…

A Kálváriáról készült fotók alább láthatóak (Facebook- és RSS-olvasóknak íme a közvetlen link):

A bujáki várromról és a sasbérci kilátóról készült fotók pedig ebben a külön albumban tekinthetőek meg (Facebook- és RSS-olvasóknak íme a közvetlen link):